„Mindent meg kell bocsáss
A mérged mindig benned tesz kárt”
Őszintén remélem, hogy sok emberhez eljut ez a gondolat. Néha egy
muzsikus sokkal többet tud adni, mint bármilyen nagy "tanító". Szívből
ajánlom mindenkinek ezt a kis olvasnivalót, akinek van kedve, ideje. Megbocsátásról, életfilozófiáról, utcazenélésről, a színpadra történő kiállás okáról... többek között.
Ahogy azt már korábban megígértem, VÉGRE (!) összeszedtem egy helyre minden olyan cikket, interjút, melyek az andriska blogtól kicsit távolabb láttak napvilágot, elsősorban a Kultúrprojekt Online Magazin oldalon, amiért végtelenül hálás vagyok, több okból is. Röviden a lényeg az, hogy a legjobb kezekbe kerültem. Szerintem nagyon jól sikerült néhány anyag, különösen egy-két interjú nőtt nagyon közel a szívemhez, mert itt-ott elképesztően mély mondanivaló rejtőzik a sorokban. Minden alanyt én kerestem fel személyesen, és igazi "nagytalálkozások" is születtek. Olvassátok őket nagyon sok szeretettel!
P.s. Lehetett volna nagyon szuper, figyelemfelkeltő címeket adni minden anyagnak, de aki arra vágyik, az vegyen borsot.
P.s.2. A wmn.hu-n is megjelent egy - viccesnek szánt - írásom. Nem mintha érdekelnének a kritikák vagy kommentek, de elmondható, hogy olyat kaptam, hogy azóta is nyögöm :D
Tudom, hogy réges-régen nem így gondolkodtam, de most már nagyon. Elmesélem, mire gondolok. Konkrétan nem bírom a magamutogatást. Egyre nehezebben tolerálom. Elnézést, kijavítom magam. Az öncélú magamutogatást nem bírom, ami mögött nincs semmiféle tartalom. Mert ha egy énekes/énekesnő a hosszú évekig készített új lemezén ott az arca, azzal semmi baj nincs.
Nem tudom, hogy keveredtem kommunikáció és médiatudomány szakra. Nem akartam egyáltalán görcsösen, ez jött magától, így azt gondolom, ez nem egy szabad akaratos döntés volt. Az első félév után sokat gondolkoztam azon, hogy most ezzel mi is legyen a célom, ha már iderepített a Sors.
Szeretnék értéket képviselni. Hitelesen, őszintén. Állítólag ezt így ilyen formátumban, ahogy én szeretném, nem igazán lehet. De nem akarom elhinni! Nem akarom elhinni, hiszen az Andriska Blog is mindenféle reklám nélkül - mikor még Facebook sem volt - nagyon sok embert elért!
Nem győzöm hangsúlyozni, hogyha az életünknek egy bizonyos területén valaki tud nekünk segíteni, akkor azért végtelenül hálásnak kell lenni, és nem árt hűségesnek maradni. Annyira örülök, hogy egy csodás ember segítségével, biztatásával megtapasztalhattam, milyen interjúkat készíteni! És mindezt tét nélkül, ami külön élmény. Állítom, hogy amennyiben rögtön a pénz a motiváció vagy a cél valakinél, akkor nem lehet minőségi munkát végezni. A lehető legkomolyabban mondom, hogy külön öröm, hogy semmilyen juttatást nem kaptam.
Részben öncélú dolognak indult, nem tagadom, hiszen némi referenciamunka nem árt, ha már ennyire elméleti a képzés. Most már azonban - és ezért is nagyon hálás vagyok - tényleg csupán annyi az öncélúság az egészben, hogy megismerhessek embereket. Például nagyon szeretem régóta Szűcs Gabi énekesnőt, és nagyon kíváncsi voltam az ő kisugárzására. Elképesztően hálás, kedves, pozitív nő! Igazi energiabomba! Pont olyan, amilyennek éreztem őt a dalain keresztül is. (Ez az anyag egyelőre még nem található meg sehol, de majd decemberben kiteszek mindent, ígérem.) Nagyon fontos mérföldkő volt számomra megtanulni azt is, hogy csak embereket keressek fel, akik szerintem hálás természetűek, mert ha nem így teszek, könnyedén csúnya sebeket lehet szerezni. (Ezt az elmúlt két hétben tapasztaltam, mondhatni "friss lecke".) Szóval igen, szeretném megismerni azokat az embereket, akikkel véleményem szerint hasonló rezgésszinten mozoghatok. És mivel magamat látom bennük valamilyen szempontból, nekem innentől kezdve nem tisztem posztolgatni, osztogatni. Felkínálom számukra az anyagot, megköszönöm, és az ő gondolataikat osztom meg adott esetben én is. Nem tudom, hogy lehet-e ezt most így követni, de azért titkon bízom benne :-)
Mindezt azért találtam fontosnak leírni, hogy éreztessem, miért tűnök el néha azon emberek szeme elől, akik valóban kíváncsiak a gondolataimra, akik keresnek/kerestek, vagy akik aggódtak értem. Tudom, hogy vannak ilyen emberek, és őszintén szeretnék tőlük elnézést kérni azért, amiért már lassan azon szinten kezdek tartani, hogy ha valaki megkérdezi, hogy "Hogy vagy?" , akkor lehet, képen röhögöm, vagy csendben maradok és rámosolygok. Nem tudom ugyanis, ki az, aki őszintén kérdezi meg, aki őszintén kíváncsi rám, akit őszintén érdekel, hogy hogy vagyok, és ki az, aki csupán azért kérdezi meg, hogy elmondhassa, hogy ő hogy van. Emiatt az érzés miatt egyre kevésbé vagyok közösségi ember. Szerencsére megtalálom a közeget, ahol őszinte emberekre lehet lelni, de ez az online közösségi média, ahol mindenki egy saját kis bulvárlapnak használja az üzenőfalát, nem az én világom. Nagyon nem. Én anélkül is kíváncsi vagyok nagyon sok ember életére, érzésére. Őszintén.
Cserháti Zsuzsát hallgattam és néztem délelőtt. És elsírtam magam. Egyrészt hogy találtam egy elképesztően pozitív Cserháti dalt, aminek később még remélem, szerepe lehet az életemben, másrészről pedig néztem a felvételt, hogy minden zenész micsoda flowban van! Elképesztő! Mindenki zenél, muzsikál minden porcikájával. Zsuzsa mindenkit magával repített olyan messzire, amennyire csak lehet. Nem azért állt senki a színpadon, mert magát akarta mutogatni, hanem mert zenélni akartak, átélni az érzést, ami szerintem ezen a felvételen remekül látszik. Elgondolkoztam és rájöttem valamire. Nem azért kezdtem el írogatni mindenfélét még a legelején, hogy "na akkor most engem olvassanak", hanem azért kezdtek el engem olvasni, mert elkezdtem írni.Hatalmas felfedezés volt ez számomra. Mostantól újra többet fogok írni az Andriska Blogra. És köszönöm a türelmet azoktól, akik számítottak rám.
Bocsánat, hogy elhanyagoltalak az utóbbi időben. De bízom benne, hogy tudod, hogy jelenleg épp azt sem tudom, hogy hol áll a fejem. És azt is tudom, hogy türelmes vagy. Inkább vársz méltósággal, mintsem hogy lökött gazdád teletömjön mindenféle értelmetlen butasággal vagy panaszkodással, ne adj' Isten magamutogatással, ami mögött sem érték, sem pedig emlék. Köszi, hogy ilyen jó fej vagy! Tudod, hogy te vagy a cybertérben az én szívem kuglófjának első számú mazsolája! Nagyon szeretlek ám! De te ezt úgyis tudod :-) Ahogy azt is, hogy eljön újra a mi időnk!
Drága Csillám a kezdetektől fogva mondogatta nekem, hogy ő fel nem fogja, hogy mi a jó a Facebook-ban. Én pedig soroltam neki, hogy rég nem látott ismerősöket újra látni, tájékozódni kulturális téren, stb. Nem sikerült meggyőznöm. De nem is baj. Az a "baj", hogy rájövök, szinte mindig Csillának van igaza... Meg Barbinak... meg Sárikának... inkább nem is sorolom tovább. Minden esetre engem már zavar a közösségi portál. Hanyatlik, ez tény. Ahogy participatív média órán is tanultuk: a fiatalok lakatlan virtuális szigetekre költöznek, és ha az egyiket belakják, tovább költöznek egy másikra. Míg a mostani 40-50 éves emberek vígan eljátszadoznak a fészbukon, ami nem baj, hiszen mi is ezt tettük, csak mi úgy 3 évvel ezelőtt. Ilyen ez... Ha egyszer lesz időm, csinálok magamnak egy weblapszerű blogot, ami nem az Andriska Blog, hanem amin rólam találnak meg pár sort az emberek, akik kíváncsiak rám. Bár ahhoz még le kellene valamit tenni az asztalra, nagyon úgy érzem :)
Barbinak panaszkodtam, hogy már minden messenger-es pittyegéstől szívbaj jön rám. A válasz: "De miért csipog a telefonod? Azt le lehet kapcsolni! Kapcsoljad le! Egyszer volt nekem bekapcsolva pár napra. Olyan ideg összeroppanást kaptam tőle, hogy még mindig nyögöm." És valóban... :)
Az Andriska Blog volt-van-lesz, mert olyan szépen nyomon követi az életem, hogy szeretném meghagyni mindenképp. Viszont a blogom, akármilyen hányatott sorsú is, az én gyermekem, és nem szeretném kitenni inzultusnak. A reklám az reklám, értem én. Sokakhoz így jut el, értem én. De én nem szeretnék stresszes lenni. Barbi tanácsára a messenger idegesítő csipogását és villódzását kikapcsoltam a "nagy(on)okos telefonom". Mások életére - már - nem vagyok kíváncsi. Kivéve a számomra fontos embereket, de őket úgyis követem tűzön-vízen, és rájuk szánok időt, és megtalálom őket. Minden más pedig csak nyűg. Én legalábbis most így érzem. Én SZABADON SZERETNÉK ÉLNI. De ha minden percben pittyeg a teló, és egyesek még azt is elvárják, hogy azonnal válaszolj - amit én "azért is nem" szoktam tenni - elveszik az egyén szabadsága. Közkinccsé tesszük az adataink, a gondolataink.... mindenünk. Biztos, hogy jól van ez így? Költői kérdés.
Jönnek majd az új alkalmazások, az új felületek, értem én. Ott se leszek nagyon aktív, ezt előre megígérem :-) Az információkhoz - koncertidőpontok, aktualitások, állások - viszont egyelőre valahogy hozzá kell jutni. Ennyi az oka annak, hogy nem törlöm magam. Köszönöm a követéseket! Az Andriska Blog fészbuk oldala viszont bezárja kapuit. Az Andriska Blog természetesen nem. Aki kíváncsi rám, az két hetente úgyis feljön ide :-) Köszönöm a megértést! Minél kevesebb plusz terhet kívánok mindenkinek! Ne hagyjátok, hogy befaljon titeket a cybertér! (Se más egyéb az Életben...)
Ahogy örexem, egyre inkább nem tudom befogadni a számomra kevésbé fontos információkat. Míg a fősulin egy csomó olyan tárgyat megtanultam, ami nem volt szimpi, ez most már nem megy. Médiajog vizsga. Jajj! A jog és én.... nem jöttünk össze sohasem. De ezt a békát is le kell nyelni, legyünk túl a vizsgán, május 28-án.
Hajnal 4-kor már ki is pattantam az ágyból. Magamtól. Mondom magamban, hogy "na, milyen f@sza gyerek vagyok, még ébresztő sem kell". Make up, wake up, shake up, szokásos reggeli rituálék. Irány az állomás, persze tömegközlekedéssel (ami hajnalban elég gyér Szegeden), mert anyámék elmentek nyaralni az autóval. Hát ja, akinek jól megy... Én meg itt szívok a vizsgákkal, de hiába, ez jár nekem. Hamarosan megírom "A nélkülöző" című önéletrajzi regényem, remélem, bestseller lesz...
Rajta is vagyok a 6:45-kor induló IC-n. Nem indul... nem indul... 6:50, 6:55, 7:00, 7:10... 7:15 körül jön a kalauz, hogy elnézést, de valaki lőfegyvert akart szállítani a vonaton és le kellett szállíttassa. Ebből már sejthettem volna, hogy kalandos napom lesz, de amilyen kis naiv vagyok, ugye...
Tanulom szorgosan a jogot a vonaton is. Épp, hogy Kiskunfélegyházát elhagytuk, jön a kalauz megint - még itt se volt gyanús, hogy "hoppá, ez rossz ómen" - azzal a hírrel, hogy Kecskemét után egy ember az előttünk lévő vonat elé vetette magát, ezért Kecskemét és Nagykőrös között vonatpótló buszok szállítják át az utasokat. Na mondom, faszántos. De én teljesen nyugodt voltam ám. Tényleg. Hát mondom, egyszer csak felérek, igaz, hogy 10:20-kor kezdődik a szóbeli vizsga, de majd lesz valahogy...
Ebből a kis videoból remekül kitűnik a hangulat. Várakoztunk a buszokra, Kecskeméten. Na mondom, de jó, hogy pont Kecskeméten, a parkban kell várakozni, amiről megannyi kevésbé kellemes gyerekkori emlék és apám szelleme jut eszembe. Ennek ellenére megláttam a rosszban a szépet: a kis trogyli, csúnya szökőkutat gyönyörűségesen felújították és a parkot is egész szépen kipofozták.
Cirka 50 perc, és meg is jött mindhárom busz. Persze nekem már nem jutott ülőhely... A nénik meg azt hiszitek, átadták volna a helyüket?! Fityfenét! Nem adták át! Nem értem... hát ők már annyi mindenen átmentek: háborún, rendszerváltáson, ha azt a sok kínt mind kibírták, most már Nagykőrösig igazán állhatnának. De neeeem.
Nagykőrös, vasútállomás. Odaértünk, juhú! 1,5 óra csúszásban vagyok, de nem baj, szerencsére a korábbi vonattal jöttem, biztos, ami biztos, szóval minden jó lesz, beérek! Menetelt a nagy tömeg be az állomásra. Mintha a gulágba vittek volna minket, komolyan, objektíven szemlélve totál tragikomédia volt :)
És talán a legbosszantóbb rész itt jött: a vonat, amire átszálltunk, ugyan ment, de nem volt mozdonyvezető... 50 perc várakozás, megint. Itt már sejtettem, hogy nem fogok beérni 10:20-ra vizsgázni... És valóban, a további részletek nélkülözését kihagynám, lényeg, hogy a vonat, aminek 9:07-re kellett volna beérnie, 11:52-re (megnéztem az időt, mikor leszálltam) ért fel Budapestre.
Nem baj, nyugodt voltam. Tényleg. Meglepően nyugodt a körülöttem lévő idegbeteg emberekhez képest. Gondolkozom, hogy hány óráig is van meghirdetve a vizsga, de nem jut eszembe. De nem baj, a tanárt biztos bent találom valahol az épületben.
Beérek, átöltözöm fehér ingbe, előttem még hárman várnak, nagyszerű! Azt nem mondtam, hogy csoportos vizsgatípust alkalmazott a tanár úr, egyszerre 3 ember. Mi esetünkben 4. Bemegyünk, nyögünk, nyögünk... Pontosan tudtam, hogy a kérdéseire hanyadik oldalon találom a választ, hogy a válasz hány soros, hogy milyen színnel húztam alá, de hogy mi a válasz, az nem jutott eszembe az esetek többségébe, pedig tanultam. Komolyan mondom, még ez sem lett volna baj, ha nem mondja fél időben szúrós tekintettel, hogy "Hát Dánielnek még csak-csak valahogy, na de maguknak hármójuknak nagyon rosszul áll a szénájuk, ugye tudják?" Na, kész. Itt éreztem azt, hogy "na, most baj van". Elkezdett velem forogni a világ. Teljesen úgy éreztem magam, mint Goldie Hown, amikor azt a nagyon híres, ikonikus ájulási jelenetet játszotta el az Óvakodj a törpétől! című filmben. (Aki nem emléxik a jelenetre, kérem, tekerje 39:53 és 40:10 közé. Köszönöm.)
Forgott velem a világ. Ha lenéztem, még rosszabb volt. Ha felnéztem, még rosszabb volt. És ekkor még rákontráz a tanár egy kérdéssel a Ptk-ból... Én meg kész, teljesen magamon kívül voltam, szerintem már egy másik dimenzióban. Nem tudom, kívülről mennyi látszódhatott abból, de amit belül átéltem, higgyétek el, biztos elég hülyén nézhettem (ki)...
Eredményhirdetés: "Dániel 3-ast kap, bár 2-est érdemelne, de ha magának 2-est adok, a többieket meg kell buktassam. Melinda. Nem tudott készülni, megértem. Tanult valamicskét, azt is látom. De nem sokat. *Sóhajt egyet.* Elégséges. András. *Rám néz. Nevet.* Ha maga állítása szerint tényleg tanult, az nagyon ciki. De mivel bent volt órákon, és voltak bevillanásai, és mivel Melindának megadtam az elégségest, magának is meg kell adjam. Norbert. Magával nem tudok mit kezdeni. Ha magát átengedem, azzal az összes eddigi évfolyamtársának, akiknek 2-est adtam, semmibe veszem a munkáját. Sajnálom."
Ilyen még nem volt, de még hazafele a vonaton is pumpált a gyomrom az idegességtől, pedig nem vagyok az a típus, akinek a gyomrára megy az ideg, és eddig nem is értettem, hogy lehet ez. Na kérem, most már ezt is tudom XD
Kiérek a nyugatiba. Kalauz ül a padon, szerelvény a helyén. Odamegyek a kalauzhoz, mondom neki, hogy nekem van ám helyjegyem, de mivel több, mint 2 órát késett a vonat, így én is több, mint 2 órát késtem mindennel és most nem tudom, hogy kell-e helyjegyet vennem. Kalauz nem szól, csak néz rám. Folytatom: Tudja, történt az az öngyilkosság, az a vonat elé ugrás, és amiatt volt. Erre megszólal:
- A mai vagy a tegnapi?
- Tegnap is volt?
- Igen.
- De méééért?
- Hát nem tom', unják a banánt az emberek...
- Én is unom, de az csúnya halál. Inkább ráinnék egy doboz gyógyszerre... Na de most akkor kell helyjegyet vennem vagy nem?
- Hát, mivel nem a MÁV tehet az öngyilkoshullámról, ezért kell. Ha vezetékszakadás lett volna, vagy üzemi hiba, akkor nem kéne.
- *Sóhaj.*
- De tudod mit, gyere velem előre, ott leszek én is szinte végig az első vagonban, ott nem fognak fura alakok mászkálni, és megspórolod a helyjegyet.
- Oh, zsír. Köszi.
Helyjegy megspórolva. Hazafele Lutricia McNeal-t hallgattam és aludtam... Vagyis aluszkáltam ... próbáltam... Minden esetre alfában voltam, az biztos.
És nem vagyok rá büszke, de hazafele bementem az italboltba és vettem 2 üveg Strongbow-t. "Muszáj" volt, azt éreztem. Utólag elmesélve mindezt Barbinak, azon gondolkodtam, hogy ha ebből a sztoriból egy dupla részes animét csinálnának, mekkora sikere lenne. Tragikomédia a köbön, a morbid humort meg csipázzák az emberek :)
Jaj! Míg el nem felejtem! Nemzetközi gyermeknap alkalmával boldog gyereknapot minden kedves kis lurkónak, és minden hozzám hasonló örökgyereknek! :)
(Ha valaki megajándékozna, nagyon szeretem többek között Yzmát, vagy David Duchovny-t, akinek még mindig nincs meg a CD-je.)
A most következő bejegyzés konkrétan egy levél, egy nagyon kedves volt csoporttársamnak, aki hozzám hasonló módon szintén nem tudja, nem szeretné eladni magát. Mikor megírtam, éreztem, hogy ezt rögzítenem kell a blogba, elsősorban magamnak, hogy ne felejtsem el, másrészt mindenki másnak, aki kicsit is hasonlóan érezvén nem találta a helyét a világban.
" Peti, ezt meg kell írjam. Próbálom rövidre fogni.
Médiajog órán a tanárunk sok példát hozott közszemélyek megsértésére, természetesen bulvárlapokból. Gusztustalan egy szakma lehet bulvárban dolgozni. Mégis, akiket mutat a tv, akik a csapból folynak, ők a sztárok.
Nem rég voltam egy előadáson, ahol egy srác mondta, hogy "meg kell tanulni mindenkinek eladni magát" meg hasonlók... Nagyon rosszul éreztem magam.
Pont másnap voltam egy állásinterjún. OVB (?) asszem, bár én nem tudtam, hova megyek. A hapsi öltönyben, nyakkendőben, drága karórában játszotta a gazdag muksót, akinek több, mint 250 ügyfele van, és a meglévőket most már nem bírja, és erre keres embert. Meg akart győzni engem, hogy ő bármire rá tudna venni engem, mert olyan jó a kommunikációja, és ha én leszek az egyik elemzője (ilyen hülye neve van a munkakörnek), akkor én is képes leszek rá. Mire én: "De én már nem akarok senkit sem meggyőzni semmiről. Ha a véleményemet kérdezik, elmondom, de ki vagyok én, hogy megmondjam a tutit?" Fél perc hallgatás után belekezdett egy rámenős dumába újra. Képen röhögtem. Mutatott egy képet, amin a Duna volt meg a Lánc híd, és hogy olyan hotelben volt legutoljára a cég jóvoltából, ahol ilyen a panoráma. Mondom: "És?" Erre néz rám nagy szemekkel, majd:" Hát ez hatalmas dolog ám!" Nézek rá a híres "és ezt ki nem szarja le?" nézésemmel. Mondom, nekem ez nem fontos, nem érdekel. Ő meg, hogy de neki igen. A végén azt mondta, hogy "Neked van tartásod." Mondom: "Tudom :D "
Másik. Ma találkoztam Anita énekesnővel, és tudom, hogy Te nem szereted a pop zenét, de nem ez a lényeg. Ő idén 51 éves. Egyedül jött le Majsára autóval (kocsis tibort láttam egyszer véletlenül Zsombón, 2 gorilla őrizte, az egyik sofőr is volt... no comment.) Anita egyedül intézett mindent, mindenkivel azonnal megtalálta a közös hangot. :)
Nekem anno, amikor nagyon rosszul voltam, a "Van másik út" című dala húzott ki a mély depiből. Nagyon sokkal tartoztam neki, és ezt évek óta szerettem volna neki elmondani, és most nyilt rá alkalom. Az öltözősátorban több, mint fél órát beszélgettünk, úgy, hogy még sosem találkoztunk, elfeleztünk egy lángost is :) Tündéri volt és EMBER!!! A zene terápiás hatásán át a bulvársajtón keresztül mindenen beszéltünk. Azt mondta, hogy Ő CSAK A KÖZÖNSÉGBEN BÍZIK, a médiában nem. És hogy ő boldog, csinálják az új dalokat szép lassan, és olyan békés az élete, hogy nem zaklatják riporterek, mert anno kőkeményen meghúzta a határt. Azt mondta, hogy higgyem el, a kemény munka meghozza a gyümölcsét. És hogy azért ilyen boldog és kiegyensúlyozott, mert tükörbe tud nézni, mert a (most már 28 éves) pályája alatt sosem került bulvárújságokba.
A fellépésén az utolsó dal volt a "Van másik út". Ahogy énekelte, elkezdett szemerkélni az eső. És elkezdett a szél is fújni. És akkor azt éreztem, hogy megtisztultam. Hogy "most minden rendben lesz" :) Azt hiszem, ezért a csodás érzésnek a megéléséért voltam mostanában lejjebb, de megérte :)
Én csakis így akarom, így tudom, így szeretném. És most már annnnnnyira kiváncsi vagyok, hogy mi lesz mondjuk a magukat ezerrel marketingelő figurákkal és mondjuk velem/veled 15 év múlva, hogy el nem tudod képzelni. :) "
„A zene hatalma, a szeretetadás vágya, soha nem múló szenvedélye hajt előre, hogy dalaimmal mondjam el érzéseim egy élhetőbb világról, amelyben több gondoskodás van a gyengék, és a védtelen állatok iránt. Közel szeretnék kerülni azokhoz, akik így éreznek, hallgatják dalaimat, eljönnek koncertjeimre, kiknek talán egy-egy dallal, lélekben erőt adhatok. Nem vagyok „celeb”. Szolgálok.
A zene, az éneklés, a szeretet csodálatos küldetése az enyém.
Még küzdök a ténnyel, hogy a jó hírnek nincs hírértéke, no de a rossznak! Annak persze ihaj meg csuhaj! A rossz hír úgy terjed, mint a bubópestis! Vegyük most példának csupán a mikrokörnyezetem. Az nem hír, ha jól vagyok. Na de az hír lenne kérem, ha gurulnék legalább egy emeletnyit a lépcsőházban és kitörném kezem-lábam. Az igen! Még a tántikáimhoz is eljutna a hír! Ez bosszant, mert nem tudok egyelőre mit kezdeni ezzel a jelenséggel, azon kívül, hogy én próbálok nem beállni a sorba. Jól vagyok, teszem a dolgom. Hogy egyetemre járok Pestre, az nem hírértékű, az, hogy (másfél év után most két hónapja) aktuálisan épp nincs munkahelyem, az hírérték. Talán okos és bölcs emberek el tudják magyarázni nekem, hogy ez miért van, de most lécci lépjünk túl azon, hogy azért mert így szocializálódtunk, meg az elbulvárosodás, meg blabla, mert ezek most nem érdekelnek. Az jutott eszembe, hogy lehet, hogy el kell magyarázni, hogy miért vagyunk jól? De méééééért kell magyarázkodni?... Az meg mindig gyanús. Ha magyarázkodsz, az a gyanús, hogy "aha, magyarázkodik, mert van mit!", de ha meg nem magyarázkodik az ember, hanem inkább hátralép, akkor meg jön az, hogy "ezzel el is ismerte bűneit, szégyen!". Szóval ezt tanuljátok meg tőlem: ha magyarázkodtok, ha nem, nincs jó megoldás.
Viszont én most csak azért is elmesélem, hogy miért nem tudnak kibillenteni a külső tényezők az egyensúlyomból. Egyrészt mert felszaladt rám jó pár kiló, és "stabilabb" lettem, de ezt most hagyjuk :D
A másik! Megyek szombatonként Pestre az egyetemre. És megyek, sétálok. Én. Egyedül. Pesten. Metrózok. Mozgólépcsőzök. Sétálok. Villamosozok. Sétálok. Eltévedek. Buszozok. Sétálok. És ezek az utak a Nyugatitól a suliig, hát valami elképesztőek! Hogy ezt én csinálom??? Hogy ilyen gyönyörű a járásom? Hogy ilyen könnyeden tudok menni a többi ember között? Hát az egy csoda! Az a hála, az a belső béke, amit ezen alkalmakkor érzek... Fantasztikus! Tényleg csoda! Hihetetlenül hálás vagyok az Univerzumnak, hogy ez végre megtörténhetett velem, hogy eljuthattam erre a szintre. Köszönöm, nagyon!
Persze, baromira elfáradok, de az nyilván együtt jár a dologgal. Ezzel kapcsolatosan mesélek vicceset: Múltkor a vonaton Zugló körül már jött is a kalauz, lecsekkolt, elment, én bedugtam a fülhallgatót, elindítottam kedvenc afroamerikai énekesnőm, Lutricia McNeal dalaiból összeállított lejátszási listát, és hátrahajtottam a fejem.... Egyszer csak hirtelen feleszmélek. Lutricia épp a "Rise" című dalát énekelte a fülembe, én meg mint egy döglött macska - kezeim, lábaim szanaszét, fejem ráborulva a táskámra, szám nyitva, és még a nyálam is csorgott... Ééééés már Szatymazon volt a vonat! Tanulság: a döglött macska pozíció képes felgyorsítani az időt és a leredukálni a Zugló - Szatymaz távolságot mindössze 2 percre. Hátránya: irtó hülyén nézhetsz ki ebben a pózban, de te úgysem látod magad :))
Jaj, még valami! Minden egyes alkalommal erre a dalra szoktam menni a suliba! Egyfajta "indulómmá" vált. Tudom, furán hangzik, de az első sor ("ma suli vár, csak lezseren...") totál megadja az alaplöketet. Persze később is több ütős sor található a dalban, de az már nem a suliról szól. Lényeg, a lényeg: én nagyon szeretem, de nem magyarázkodok tovább :D
P.s. Patai Annát is szeressük, de azért mégiscsak a Kocsis Dénest imádjuk nagyon :)
